ISKOLA

Igazából az iskola volt a fő szempont, amiért éppen pont itt kötöttünk ki. Ahogy az első bejegyzésben írtam, itt szinte minden szempontból olyan, mintha az Egyesült Királyság területén járnának a gyerekek iskolába, csak itt nincs folyamatosan szar idő. :-) A legfontosabbakon kívül talán az apróságokat érdemes megosztanom veletek:

Az egyenruha a szülők szerint jó dolog, mondjuk a gyerekek egy része (és nálunk a nagyfiú) nem osztja eme álláspontunkat. Az viszont tény, hogy tanév elején egyszeri nagyobb költsége van (1 gyerek téli-nyári gúnyája sport és utcai cipővel, télikabáttal kb. 250 Euro), de onnantól nincs reggel hiszti azon, hogy ki mit vesz fel, milyen színű izé megy a milyen anyagú mizéhez. Ha pedig a ruhákat egy tanévre számolom (egyes részeit, meg még hosszabb időre), akkor már nem olyan rettenetesen sok az az összeg. Ráadásul vannak használtan is elérhető holmik jó áron és a mi iskolánkban a legrászorultabbak kaphatnak ingyen is egyenruhát.

Az iskolabusz szerintem nagyszerű találmány. Egyrészt érdemben csökkenti a reggeli autós zsúfoltságot, mert nem minden gyereket visznek a szülők autóval, hanem egy rendes 40+ személyes busz szedi össze az egy környéken lakókat; másrészt ez tényleg egy kényelmi szolgáltatás. A szülőknek így csak azt kell biztosítani, hogy reggel 7:15-re a legközelebbi nem hivatalos „buszmegállóba” vigye le a gyereket; illetve 2:15-kor ugyanitt felvegye. Ha a gyerekünk egy kicsit nagyobb lesz majd, akkor természetesen már járhat haza egyedül is (kb. 80 méter).

Nálunk a „megálló” a templommal szemközti sarok, ahol eső esetén egy kicsit védettebben tudunk lenni, ráadásul arra is van lehetőség, hogy egymással trécseljünk. Mivel ez egy „migráns iskola” (induction school), ezért a szülők pont olyan vegyesek, ahogy azt otthon mi mindig is elképzeltük: erdélyi magyar anyuka szicíliai férjjel; albán anyukák, akik cégeknél takarítanak; venezuelai fiatal pár, aki szerencsét próbálni jött át Európába; a sarki afro-fodrászatot működtető nigériai szülők pár éves szicíliai kitérő után; természetesen borsodi romák meg egy fiatal orosz informatikus finn feleséggel. Annak ellenére, hogy mi, szülők nagyon eltérő gazdasági háttérrel, képzettséggel, életúttal és megélhetési stratégiákkal bírunk; egy közös van bennünk: a gyerekeink egységesen egy árva kukkot sem beszélnek angolul, illetve máltaiul. Van ám más hasonlóság is persze, itt - sokunk anyaországával ellentétben - a gyerekünk jövőbeli sikerességét sokkal inkább az egyéni tehetsége, szorgalma és érdeklődése fogja meghatározni, mintsem a családjuk anyagi helyzete.

Ezt persze nem magamtól jutott eszembe, hanem Kende Ági által a Qubiten megjelentetett „Szegregált oktatásból nem vezet út az egyetemre” című cikk. Ági miatt jutott eszembe, hogy megnézzem a két teljesen eltérő ország oktatási helyzetét a PISA kutatás teljesítmény / méltányosság szempontjából is. Kimásolom a cikkből a vonatkozó táblázatot, amiben külön bekereteztem benne Máltát, hogy jól látszódjon. Teljesítményben alig van különbség a két ország között: Magyarország 477 ponton áll, ami az előző évhez képest 9 pontnyi rontást jelent; míg Málta 465 ponton áll és az előző évhez képest 2 pontot javított. A trendeket figyelembe véve nem kizárt, hogy a 2018-as PISA felmérésen Málta nagyjából utol fogja érni Magyarországot. Mindezt úgy, hogy a szigetnek nincsenek olyan lehetőségei, forrásai, múltja, ami erre predesztinálná az országot. Sőt, Málta méltányosság területén az összes közeli vagy „nagy” országot (Németországot, Ausztriát, Franciaországot, Belgiumot, Szlovákiát) megelőzi. Ráadásul úgy, hogy itt – Magyarországgal ellentétben – tényleg sok menekült és áttelepült van. Ez a különbség számomra megdöbbentő és persze kicsit fájó is.

Mindezek mellett az iskola nagyon figyel a gyerekekre. Mivel nagyon különböző kultúrából és nagyon különböző vérmérséklettel érkeznek, ezért a gyerekek között a súrlódás szinte törvényszerű. Amikor az egyik, kicsit nagyobb fiú – szerintünk a szimpátiáját kimutatandó – a buszon húzogatta a gyerekünk haját, ő alaposan megijedt. Amikor jeleztük ezt az iskolának, akkor az iskola pár órán belül reagált, mi még aznap kaptunk visszajelzést az osztályfőnöktől, az erre a célra használt telefonos applikáción keresztül (Class Dojo, mindenkinek ajánlom, mert szuper); majd másnap az igazgató mindkét gyerekkel elbeszélgetett. Ez már magában is figyelemre méltó teljesítmény, mert egyik sem beszél angolul, plusz az anyanyelvük is más. Aznap délutántól a kisfiút a buszsofőr a lehető legközelebb ültette magához, hogy véletlenül se tudjon „udvarolni”. A dolog ezzel le is zárult, senkinek sem esett bántódása és előbb-utóbb az a kisfiú is megtanulja, hogy kell(ene ) lányokkal beszélgetést kezdeményezni.

Sok olyan dolog van, ami a legtöbb otthoni iskolában egyáltalán nincs, vagy csak külön foglalkozás keretében meg persze külön pénzért van:

1-     rendszeresen járnak úszni egy közeli uszodába, mert fontos, hogy itt – lévén mégiscsak a Földközi-tenger kellős közepén vagyunk! – minden gyerek megtanuljon tisztességesen úszni;

2-     járnak lovagolni egy farmra, ahol nem csak felülhetnek időnként a lovak hátára, hanem segítenek az állatok körül és közben mindennek megtanulják a nevét, természetesen rögtön angolul és máltaiul;

3-     az iskolai oktatás szerves része az egészséges táplálkozásra nevelés is. A küldött étel nem lehet „bolti” készétel, csak saját szendvics vagy házi főtt étel. A csokis termékek, édes kekszek teljességgel ki vannak tiltva. Ennek a szabályozásnak természetesen az a következménye, hogy sok gyerek a buszmegállóban „megelőző csapásként” betol egy teljes szelet csokit, nápolyit vagy valami tiltott dolgot; illetve a buszról leszállva a kisboltba vezet az első útjuk.

4-  Itt alapvetően nincs állami pénzekkel kitömött profi sport. (És most hagyjuk is a focit, mert a végén még megharagszanak rám a máltai villanyszerelők.) Van viszont EU-s és állami pénzekből duuuuuuuuurván támogatott tömegsport. A tanév elején kaptunk egy 12 oldalas listát kb. 4-500 lehetőséggel, amiből korcsoport, lakhely és érdeklődés alapján választhatnak a gyerekek (és néhány esetben a felnőttek is) sportágat maguknak. Az edzések heti rendszerességűek és jellemzően évi(!) 46 euróba kerülnek. A hagyományos sportok mellett lehet választani sqash-t, pilatest, zumbát, különböző táncokat, ballettet, aqua fitness-t, capoeira-t, non-contact boxot, teremhokit, tai chi-t, íjászatot, yogát, tollaslabdát és természetesen vitorlázást is. A nagyfiú választása persze a gokart-ra esett, ami az átlagtól drágább ugyan, de nagyon élvezi. Bele se merek gondolni, hogy Magyarországon mi lenne, ha a TAO (pláne EU-s) forrásokat tömegsportra lehetne csak fordítani.

A jövő héten lesz szülői találkozó (nagyon nem „értekezletet”), ahol a különböző kultúrából jövők valami nemzeti étellel lephetik meg a többieket; valamilyen módon kötetlenül is beszélgethetünk és mindezek mellett majd a hivatalos információkat is megosztják velünk.

A nagyfiú oktatásáról nem is mesélnék sokat, csak egyetlen részletet. Az erkölcstan órán feladott házi feladatot itthon megbeszéltük. Arra kérték a szintén nagyon vegyes összetételű osztályt, hogy mondják el a véleményüket(!) arról, hogy a megadott tízegynéhány közül melyik hármat tartják a legfontosabb 3 értéknek, ami egy befogadó(!) és nyitott(!) jó közösséget jellemez. Mindhárom értéket értelmezniük(!) és magyarázniuk(!) is kellett. Amúgy is jellemző, hogy sok esetben önálló gondolkodásra serkentő, egyéni(bb) munkát várnak el a 13-14 évesektől és a tanulás nem szimplán és kizárólag az adatok megtanulását és bebiflázását jelenti.

Szóval biztos sok probléma van az oktatásban itt is, de mintha a jó/jobb úton járnának és jó/jobb célokat tűznének ki maguk elé.

MUNKA

Úgy döntöttünk, hogy augusztusban úgy csinálunk, mintha simán csak nyaralnánk itt Máltán (ha már nem tudtunk elmenni a januárban lefoglalt görögországi nyaralásara). Felfedeztünk sok tengerparti helyet, fogadtunk vendéget és családtagot, megismertük a környéket, meg persze próbáltuk otthonossá tenni a bérleményt.

Aztán hamar egyértelművé vált, hogy kell munka, méghozzá hamarost. Egyrészt hagyományos (más néven pénzügyi) okokból illetve azért is, mert 4 ember – akármennyire is szereti egymást, nem biztos, hogy 7/24-ben együtt akar lenni. Van itt egy „Magyarok Máltán” Facebook csoport, ahol mindenféle dolgot hirdetnek. Van egy magyar srác, aki már 5 éve itt él, csinál egy elég komoly vállalkozást, egészséges ételeket szállítanak házhoz. Otthon ebből tömérdek van, de itt még nagyon kevés van házhozszállításból is, pláne az egészségesből. Kiszállítót keresett, és gyorsan bejelentkeztem. Hát, ez elég kemény menet volt; mert egyrészt itt tényleg a másik oldalon vezetnek (ez még a kisebb gond), de sajnos angol szokás szerint nem mindig van az utcákban házszámozás, hanem csak neve van a házaknak. Ráadásul ezek jelentős része valamilyen szentről elnevezett court/house/apartment; sokat nem ismer a GPS és persze alig van parkoló. A lényeg: a konyha itt van közel, reggel 8 előtt fel kellett venni a dobozokat és kiszállítani a címekre. Mindezt a 35-37 fokban úgy, hogy a légkondit nem érdemes bekapcsolni, mert pár percenként meg kell állni és alkalomadtán felszaladni valamelyik magasabb emeletre. 2 hétig csináltam, mert hamarosan kaptam egy másik – szakmába vágó – feladatot: most az egyik legnagyobb, emberi jogokkal foglalkozó helyi civilszervezetnek dolgozom részidőben. Egy pici programot támogatok a meglévő tudásommal és képességeimmel. Izgalmas és érdekes és persze közben sokat tanulok Máltáról is.

A feleségem rendszeresen elmondja, hogy ezt a nagyszerű lehetőséget (mármint egy jellemzően menekültekkel és melegekkel foglalkozó jogvédő civilszervezetnél való munkát) azért tette elénk a Jóisten (vagy a sors, vagy a karma, tessék válogatni), mert nem ijedtem meg attól, hogy a képzettségem meg a tudásom alatt vállaljak munkát.

Közben persze Eszter is keresett állást és hatalmas szerencséje volt. Abszolút ismeretlenként beadott egy pályázatot egy kanadai testvérpár által családi cégként működtetett nemzetközi tanácsadó céghez programmenedzseri munkakörre. Ahogy a gyerekek utólag megfogalmazták: egyedül neki voltak kétségei afelől, hogy messze ő a legjobb jelölt a feladat elvégzésére. Ugyanis a munkát természetesen megkapta, pár hét múlva – a felmondási idejének lejárta után - kezd Valletta mellett. A bejáráshoz vettünk neki egy vadonatúj, 15 éves Smartot, mert keveset fogyaszt, automata a sebességváltója és könnyű vele parkolni. Most éppen a forgalmat és az alternatív útvonalakat gyakoroljuk, hogy élesben már ne legyen vele majd gond.

De a máltai munkavállalásról általánosságban is tudok mesélni. Munka van, ráadásul sok. Csak a MaltaJobs.com – on van jellemzően 5-600 felhívás, de ezek inkább a tapasztalatot, szaktudást és/vagy diplomát igénylő állások. Kétkezi munkát sokkal többet lehet találni, pláne ha valaki (jól) beszél angolul. Nálam általában a takarítói állás a zsinórmérték. Azért, mert jellemzően nők csinálják; sokszor a legrosszabbul fizetett és jellemzően be nem jelentett munkáról van szó. Itt több takarítónőt is ismerek (például különböző nemzetiségű anyukatársak, akikkel reggelenként vagy máshol trécselünk az iskolabuszra várva). Itt jellemzően be vannak jelentve, órabérben kapják a 6-10 eurós fizetésüket, és a főnökeik rugalmasan kezelik a családi helyzetükből adódó problémákat.

Egyébként Málta egy nagyon különleges keverék munka szempontjából is. Sok nyugati jön ide az ideális adózási és cégalapítási feltételek miatt - látunk is jópár teljesen értelmetlen sportautót (30 km az egész sziget!) – meg persze sokan jönnek szegényebb EU-s országból – a legnagyobb kisebbség talán a Szicíliából és Bulgáriából – nem EU-s, de európai országból – Szerbiából, Albániából, Oroszországból– meg persze Afrikából is. A „munka alapú társadalom” kifejezés nekem elkezdett kicsit mást jelenteni, mint otthon. Nagyon kell ugyan dolgozni, de egyrészt van hozzá munka (és nem közmunka, ami büntetés mindenkinek, ellenben nem termel értéket); másrészt a munka sokkal-sokkal tisztességesebben meg is van fizetve.

Itt nincs szükség arra, hogy egyes (de csak egyes!) beruházásokat államilag kiemelt fontosságúnak minősítsenek ahhoz, hogy pörögjön a gazdaság. Itt pontosan lehet tudni, hogy abból telik sok mindenre, hogy emberek és vállalkozások ide akarnak jönni. Az ügyintézés hatékonyságára egy személyes példa: hétfőn vettük meg a Smartot és elhatároztuk, hogy amennyi adminisztrációt csak lehet, azt aznap elvégzünk Vallettában. 9-re mentünk az autó biztosítását átírni (20 perc), 10 óra körül álltunk be a sorba tízediknek az új forgalmiért (várakozás 25 perc, ügyintézés 5 perc); de délután 2-re már úgy értünk haza, hogy Eszternek volt TAJ-száma és mindkettőnknek adószáma. Minden ügyintéző permanensen mosolygott (ami itt indok nélkül is történik mindenhol); és az ebédidőből percre pontosan (de tényleg!) jöttek vissza a délutáni menetre.

Szóval itt elég mindennapos érzés, hogy a hivatalokban olyan emberek ülnek, akik meg akarják (és meg is tudják) oldani a problémákat; a szolgáltatásokat végzők kedveses és bátran a szemébe mernek nézni a kuncsaftnak; és nagyon-nagyon sok minden bizalmi alapon működik. Például a Gozo-ra átvivő kompon csak visszafelé kell fizetni, mert tudják, hogy előbb-utóbb úgyis visszajövünk, és akkor majd behajtanak rajtunk egy plusz utat is. Előzetesen sok rosszat hallottunk a máltai közigazgatásról, meg arról, hogy itt a szieszta, meg az „arabos hozzáállás” miatt semmit sem lehet elintézni. Aztán persze kiderült, hogy sok másik ország boldog lehetne ezzel az „arabos hozzáállással”…

Mindez talán azért van így, mert ez egy pici sziget, ahol – némi túlzással – mindenki ismer mindenkit; illetve itt tök hülyeség lenne például autót lopni, mert a szigetet elhagyni úgysem lehetne vele észrevétlenül, másrészt a legközelebbi olyan ország, ahol használni lehetne, piszok messze van.

Málta biztosan nem hibátlan és főleg nem a paradicsom maga; de olyan sokszor találkozom a hétköznapi emberségesség apró jeleivel, hogy néha már fájdalmas összehasonlítani az otthoni közállapotokkal…

Málta - egy új kezdet

Azt mondtam, hogy ha az első 3 hónapot kibírjuk Máltán, akkor már a legnehezebb részén túl vagyunk. Egy hét múlva letelik az első 3 hónap és éppen itt az ideje, hogy néhány dolgot megírjak.

Mielőtt belecsapnék a lecsóba, néhány szó arról, hogy miért jöttünk el. Röviden azért, mert elfáradtunk. Elfáradtunk abba, hogy a dolgok rossz irányba mennek; elfáradtunk abba, hogy minden egyes nap erősödött az az érzés, hogy egy kommunikációs gettóban élünk (akikkel beszélgetünk, azokkal 99%-ban egyetértünk; akikkel nem, azokkal nincs felület, amin értelmes, a másik felet meghallgatni képes kommunikációt lehetne folytatni); és személy szerint elfáradtam abba, hogy hónapokig biztosan tudhattam, hogy megfigyelik a telefonom, listázták a nevem és tényleg nemtelen támadásoknak vagyok a célkerezstjében. És igen, minden egyes nap éreztem a növekvő gyűlöletet, aminek sokszor nem volt konkrét céljcsoportja ugyan, de tartalma igenis volt.

Iskolás kislány apukájaként és az oktatás ügyéhez „konyítóként” pedig elriasztott az az irány, ami felé otthon mentek a dolgok, ami pedig azóta is történik a köz- a szak- és a felsőoktatásban, meg persze a számomra legfontosabb területen, az esélyegyenlőség elvű oktatásban egyszerre félelmetes és megdöbbentő. 

Így történt hát, hogy 2018. április 9-án hajnalban, az lakásunkkal szemközti ház elárvult lépcsőjén üldögélve a feleségemmel (ahol legutoljára általános iskolás meg gimnazista koromban töltöttem el órákat barátokkal beszélgetve) meghoztuk a döntést, hogy megyünk.

Még április végén kirepültem egy volt Romveres diákkal (mára már az egyik legjobb barátommal), hogy megnézzük Máltát, de nem turista szemmel, hanem leendő EU-s migránsként. Az itt eltöltött pár nap alatt megállapítottuk, hogy:

-  - az árak az itteni Lidl-ben, PAMA-ban (otthon Auchan) közel azonosak, egyes termékeknél legfeljebb 10-15%-kal magasabbak, cserébe jóval olcsóbb a hal, többfajta hús, néhány helyben termő zöldség, az összes tésztaféle

-  - lakást bérelni technikailag piszok nehéz otthonról (erről majd később), árban pedig erősen szór:

o   Gozo-n (Málta kisebbik szigetén) rendkívül olcsó; 5-600 Euróért ajánlottak 4 hálószobás, 2 nappalis, 2 fürdőszobás, 300 m² körüli házat saját udvarral, duplagarázzsal, saját – grillezésre alkalmas – tetővel; de ugyanitt 3-400 Euróért már 2 szobás, 2 fürdőszobás új építésű lakások is vannak

o   Máltán a legmultikultibb városban – ahová végül költöztünk – Budapest belvárosi árak vannak; 2 szoba + 2 fürdőszoba 650-800; ugyanez 3 szobával már 850-től vannak

-  - nagyon szerencsések voltunk, mert az airbnb szállásadónk középiskolai tanár, aki sok mindent elmondott az itteni oktatási rendszerről, például azt, hogy tulajdonképpen olyan, mintha a UK-ben járnának iskolába, mert a máltaiak egyszerűen megtartották a brit oktatási rendszer legfontosabb részeit (jóformán az egészet cakk-pakk, csak néhány apró dolog más):

o   külön óvoda nincs, itt már három évesen iskolába járnak a gyerekek (vagy legalábbis az iskola épületében van az iskola-előkészítő is)

o van viszont egyenruha, ami iskolakörzetenként más – mi nagyon szerencsések vagyunk, mert teljesen vállalható zöld és kék kombinációja van a pólóknak, pulcsiknak, zakóknak, nyakkendőnek; nem úgy, mint a szomszéd körzetbe járó gyerekeknek, akik valami egészen furcsa narancssárga gúnyát hordanak

o   a 8 éves, angolul egyáltalán nem beszélő gyerekünk a mindössze két éve indult „migráns” iskolába jár (persze itt nem úgy hívják, hanem bevezető iskolának – induction school); ami tényleg nagyon jó, de erről majd később

o   a majdnem 14 éves, angolul tűrhetősen beszélőt viszont szimplán bedobták a rendes korosztályának megfelelő osztályba – a nyelvtudással nem lesz gondja, a tantárgyainak jelentős részétviszont már ő választotta (művészet, olasz és idegenforgalom - cserébe nincs kémia...)

o   iskolai étkeztetés nincs, nekünk kell küldeni a gyerekekkel uzsonnát és ebédet, ráadásul csak egészséges ételeket szabad

o   a brit rendszerből az (is) fakad, hogy az „alapszintű” érettségi után, azok, akik akarnak egyetemre menni két évig járnak az „emeltszintre” felkészítő oktatásba, ahol már tényleg csak azokat a tárgyakat tanítják, amit a gyerek a felvételijéhez, meg a továbbtanuláshoz szükségesnek gondol;

o   néhány nagy egyetem ide települt kihelyezett szaka mellett egy nagy egyetem van, a sajátjuk (University of Malta), ahol meglepően sok szakból lehet választani: oceanográfia, művészetek és nyelvek mellett természetesen gender studies-t is… Pár évente neves brit egyetemek szakemberei jönnek, akik monitorozzák a képzéseket, nehogy a verseny hiánya miatt az oktatás színvonala csökkenni kezdjen.

o   néhány dologtól eltekintve (egyenruha, füzetek, ceruzák) minden ingyenes (oktatás, iskolabusz, kiegészítő programok) és nem csak EU-s állampolgároknak, hanem MINDENKINEK (igen, az igazi menekülteknek is, akik Afrikából vagy Szíriából, vagy bárhonnak érkeztek papírok nélkül, csakúgy, mint a nem EU-s európaiaknak, szerbeknek, albánoknak, oroszoknak)

o   természetesen megnéztem Málta PISA jelentését is. Annak ellenére, hogy egyelőre nem teljesítenek extrém jól, folyamatosan emelkedő pályán vannak (a magyarral ellentétben). Viszont van benne egy fontos mondat, ami kifejezetten ránk – migránsokra – vonatkozik: „Máltán a migráns tanulók átlagos pontszámai meghaladják a nem migráns diákokét; 33 ponttal a természettudományok, 21 ponttal az olvasás és 23 ponttal a matematika területén. Ez ellentétes a nemzetközi trendekkel, ahol a nem migráns tanulók általában sokkal jobban teljesítenek, mint a migránsok.”

-         o   annak ellenére, hogy a sziget kicsi (a nagyobbik is csak kb. 35-20 kilométeres ellipszis) a tömegközlekedés csapnivaló és ritka, pláne a téli időszakban (az kb. rögtön azután kezdődik, hogy a turisták hazamennek szeptemberben); ezért világos volt, hogy autó kell. Rossz oldalon vezetnek ugyan, és rengeteg a keskeny szűk utca nincsenek mégse komoly balesetek. Egyrészt azért, mert sokkal türelmesebbek; mint az átlag dél-európai országokban (aki vezetett már mondjuk Szicíliában, az tudja mire gondolok); és nincs olyan szakasza az országnak, ahol tartósan lehetne gyorsan menni. A leghosszabb „autópálya” (kétszer két sáv, leállósáv nélkül, középen korlát) pár kilométer hosszú, a biztonság kedvéért vannak benne körforgalmak, és a max sebesség pedig 80 km/h…

Szóval a felderítés után elkezdődött a szervezkedés, hogy a lehető legnyugodtabban el tudjunk jönni és új életet kezdeni. De ez már egy másik bejegyzés lesz.