Máltáról saját szemszögből - vendég blogbejegyzés a feleségem tollából, aki sajnos csak ékezetek nélkül tud írni,  mert csak nagyon bonyolultan tudna kicsikarni magyar karaktereket a gépéből, ami így nagyon hosszadalmas lenne. Fogadjátok sok szeretettel, hamarosan én is jövök sajáttal, mert sok új és izgalmas dolog történt.

"Ma olvastam egy erdekes komment folyamot a maltai magyar FB csoportban annak kapcsan, hogy egy Irorszagban elo magyar lany ide szeretne koltozni.

Erdekes volt olvasni, ki mit mondott neki az itt elok kozul. Sokak szerint ez egy fejletlen, mar-mar primitiv orszag, a kepeslapok tajai mogott a valosag ronda es kenyelmetlen, piszkos, zajos es elmaradott. (Hozzateszem, Budapest sem csak a lenyugozo dunai panoramabol all...); masok evek ota megtalaltak itt a boldogulasukat, szeretik a kedves helyieket, a klimat, a gyonyoru tengert. 

Friss elmenyem az is, hogy egy nagy lelkesedessel idekoltozo baratunk nem egeszen ket honap elteltevel - legnagyobb sajnalatunkra - visszatert Magyarorszagra (errol Gabor majd biztosan ir reszletesebben). Az o esete is nagyon elgondolkodtatott, ezert ugy gonoltam, hogy szeretnem Gabor blogjahoz hozzatenni a magam szempontjait, tapasztalatait Maltarol.

Mindenekelott fontos latni, hogy az a teny, hogy mi (nagyon) megszerettuk ezt a kicsi szigetet, hogy hosszu-tavra tervezunk, sok elembol all, es egyaltalan nem biztos, hogy ezek (egy reszenek) hianyaban mas is megtalalja itt az uj otthonat.

Ahogy azt egy okos baratunk nemreg megfogalmazta - nalunk nagyon eros volt a “push factor”, azaz minden korulmenyek kozott el akartunk jonni Magyarorszagrol. Az okokat hagyjuk, magyar politikaval semmilyen nyilvanossagban nem vagyok hajlando foglalkozni, orommel tolt el, ha masok boldogulnak otthon es ugy latjak, jo iranyba mennek a dolgok. Mi nem igy lattuk es szamunkra fojtogatova valt a legkor, amiben nem akartunk elni es gyereket nevelni.

(Joval) 40 folott fejenkent egy boronddel elindulni valahova, ahol nincs munka, nincsenek kapcsolatok, ez bizony kemeny menet. Nyilvan tulelesi oszton is, hogy az ember minden jonak nagyon orul, mert igazolni akarja, hogy jol dontott, es egyebkent sem lat visszautat, tehat szereti azt, ami van.

A masik fontos tenyezo, hogy mi nem egyedul jottunk, hanem egy csaladkent, egymasnak erzelmi biztonsagot, tamaszt, tarsasagot nyujtva, a magunk kis buborekaban. 

Harmadreszt szerencsenk volt, (most latom, csak mennyire), mert a szakmankban talaltunk munkat, aranylag hamar. En teljesen keszen alltam elmenni a vendeglatasba, vagy szallodiparba (messze a kepzettsegem alatti) munkat elvegezni, de ram talalt egy lehetoseg, ami minden szempontbol idealis, a korabbi tapasztalataimra epithetek. 

Gabi is dolgozik a szakmajaban, de ez egy veges projekt, majd biztos ir bejegyzest a karrier-valtasrol is, ezt en nem akarom elspoilerezni helyette. De ami fontos tanulsag: ha uj orszagban kezdesz es penzt szeretnel keresni, a kutyat nem erdekli, hogy otthon mennyire voltal (el)ismert, sot, a bolognai rendszer elott szerzett 2 diploma es doktori fokozat sem szamit semmit. Alazat kell, akar olyasmit is kell csinalni, amihez messze tulkepzett/tapasztalt/tulkoros stb vagy. Ha valaki a szakmajaban, a kereset es korulmenyek tekinteteben komoly elvarasokkal megy kulfoldre, mindenkepp azt tartom jonak, ha elobb a munka van meg, es utana koltozik. Ha mar itt van es ki kell termelnie a megelheteset, akkor bizony nem nagyon lehet valogatni, szerintem.

A negyedik jo dolog, amirol Gabi mar sokat irt, az iskola. Europai szintunek es peldamutatonak tartom, amit a migrans (legyen EU-bol, vagy harmadik orszagbol szarmazo) gyerekek nyelvi es egyeb felzarkoztatasaert tesznek. Az oktatas  reszleteibe nem mennek bele, errol sok szo esett mar a blogon, de a lenyeg, hogy a gyerekeimnek jo dolga van itt az iskolaban es meggyozodesem, hogy egy eletre szoloan hasznos nyelvi es egyeb keszsegeket kapnak. Mikozben az iskolaepuletek eleg lepusztultak, nem komfortosak, baratsagtalanok, a bennuk folyo munka elismeresre melto es epp ellentetes utat jar be fejlodesben, mint a szebb napokat megelt magyar oktatas...

Otodszorre: en nagyon sok kedvesseget, befogadast, tamogatast tapasztalok nap mint nap. Azt, hogy mennyire eros itt a “mosoly-kultura”, akkor vettem eszre, amikor hazamentem es tobbsegeben undok, feszult, agyonhajszolt pultosokkal, penztarosokkal, eladokkal es utazokozonseggel talalkoztam. 

Hatodszor, tenyleg vannak csodaszep reszei a szigetnek, a termeszeti es az epitett kornyezet tekinteteben is.

Na jo, ne huzzuk tovabb, nezzuk a negativumokat. Nagyon fontos latni, hogy Malta (az EU keleti bovitese elott plane) az egyik legszegenyebb unios orszag, raadasul egy pici belterjes sziget, par eve 250.000, ma 460.000 lakossal. Ugyanakkor az egyik legegyenlobb is (tehat aranylag kicsik a tarsadalmi kulonbsegek) es egy komoly gazdasagi novekedesi boom-ban van (ami noveli az egyenlotlensegeket es ki tudja, meddig fenntarthato). Tehat itt a nemet, meg holland berekhez kepest mogyorot lehet keresni, de egyuttal az arak, megelhetesei koltsegek is joval alacsonyabbak az emlitett orszagokhoz kepest. Szarnyal az ingatlan piac, ami egyreszt azzal jar, hogy szinte mindenhol epitkeznek (kosz, zaj, por) es raadasul sokszor nagyon ronda es hevenyeszett epuleteket huznak fel, slum-ok epulnek, amik elcsufitjak a szigetet. Masreszt, az ingatlanok (akar berleti, akar vasarlasi ara) orulten megy felfele, csak amiota itt vagyunk, 10 honap alatt minimum 10%-kal nottek a berleti dijak. Ez mind nagyon megneheziti a frissen kikoltozok eletet.

De az en legnagyobb szivfajdalmam a szemet... Teljesen lelkibeteg tudok lenni attol, ami peldaul az utcankban van (Malta legmultikultibb reszen lakunk, mondjuk mint otthon a Nepszinhaz utca, annak minden, szamunkra fontos, kedves es ertekes elonyevel). A szemet helyzet okat en nem abban latom, hogy az itt elok primitivek, igenytelenek, stb. A mi varosreszunk lakossaga 5 ev alatt haromszorozodott meg (hozzank hasonlo migransok miatt), ezt a kozszolgaltatasok nem birjak. Meg nagyobb baj, hogy az utcak, jardak es hazak kialakitasa miatt nincs lehetoseg kukak felallitasara, igy meg van adva, melyik nap melyik szelektalt szemetet kell kitenni zacsiban a haz ele. A zacsi bizony kibomlik, jon a kutya-cica, stb. Na, az eredmeny gusztustalan... Hiaba soprik az utcat rendszeresen, neha gyomorforgato vegigmenni rajta, ez a nagy budos helyzet (szo szerint).

Az Irorszagbol idekoltozo lanyt sokan azzal probaltak lebeszelni, hogy a tel remes. Valoban, nincs a hazakban futes, ami 10 fokban azert eleg cudar, de valahogy minket ez nem viselt meg, a kis gazpalackos mobil kalyhankkal jol elvoltunk, bar nem allitom, hogy reggel bemenni a nagyon hideg furdobe orom es kellem. Engem szemelyesen ennel sokkal jobban megvisel a hoseg, en augusztusban szenvedtem. Az epuletek minosege valtozo, nekunk azt hiszem szerencsenk van, sem befolyo esot, sem peneszesedest nem tapasztaltunk, de olvasok ezekrol is.

Jo (!) angol nyelvtudas nelkul jonni penzkereseti szandekkal, nagyon kockazatos. Alacsony (vagy erdektelen) kepzettseggel es nem jo nyelvtudassal is el lehet helyezkedni (konyhai kisegito, etelfutar, felszolgalo seged, stb.), de ez nagyon szereny megelheteshez eleg, bar a magyar minimalberes  eletszinvonalhoz kepest azt gondolom, jobb (havi 8-900 eur korul, egy fo havi 300 eur-ert most meg talal lakhatast, jellemzoen szobat egy megosztott lakasban).

Es akkor itt van az eletminoseg nem merheto resze. Hogy tenyleg sokat sut a nap, hogy aki szereti a tengert, annak paradicsom, hogy nagyon fura olasz-arab-angol kulturalis keverek itt minden, (ami vagy elbuvol, vagy taszit), hogy van egy mediterran lazasag, (ami valakinek bosszanto trehanysag, masnak konnyedseg). Ha egy kicsit jobb bert sikerul keresni (es ezen a szinten felul is latok nagyon sikeres magyar vallalkozokat, IT es egyeb szakembereket, minden oszinte elismeresem az ovek), akkor megteremtheto egy csodas life-work balance, egyszeruen egy elvezheto elet, amibe belefer sok ertekesen eltoltott szabadido, jo etelek, jo tarsasag.

Nem merheto, hogy hianyzik a csalad, a baratok, a nyelv, a kultura. Nem merheto, hogy az emberrel megpordul a szoba es tenyleg erez egy kis szivtajeki nyilallast, ha varatlanul meglat egy fenykepet a hazajarol. Ezt mindannyian maskepp eljuk meg es dolgozzuk fel, van, akinek nem megy.

Az, hogy mi szeretjuk Maltat, osszetett. Nem jelenti azt, hogy vakon nem vesszuk eszre azt, ami rossz, ami javithato. Azt jelenti, hogy hálát erzunk azert, hogy lehetoseget kaptunk es nagyon nagyra ertekeljuk azt, ami jo. Ami igazan jo, hogy uj otthonunk lehet. Es az ember otthona sosem tokeletes, de a szivenek kedves. Es lehet, hogy masnak meg ez a hely sosem lesz otthonos. 

Napelem, foci, kés

Múlt hét végén Málta talán egyik legnagyobb épületében volt a Home and Interiors Exhibition, ami nagyjából a mi Construma kiállításunknak felel meg, persze sokkal kisebb mértékben. Eredetileg bútorokat szerettünk volna nézni, de abból alig volt említésre méltó. Ellenben a sok napelemes rendszereket árusító (és persze szerelő) cégből egynéhány jelent volt. Rögtön az egyik elkapott és beavatott a részletekbe.
A napelemek már otthon is érdekeltek, ezért is szereztem a kiutazás előtt egy napelem szerelő és karbantartó képesítést, mert gondoltam magamban, hogy abból baj nem lehet, ha van. Évekig figyeltem a legújabb technológiákat, meg az elérhető otthoni támogatásokat, és bátran mondhatom, hogy viszonylag jól ismerem a rendszert. Mondanom sem kell, hogy öt perc alatt többször is leesett az állam. Ugyanis a Máltai állam sok módon és sok pénzzel támogatja, hogy minél több magánszemély házára kerüljön olyan napelemes rendszer, ami ellátja az egész családot ingyen energiával. Ebben persze elég sok részletben eltér az otthoni „támogatási rendszertől”, ugyanis a beszélgetés során kiderült, hogy:

-          akár 2,300 eurónyi állami kedvezményt kaphat bárki, aki rendszert telepít;

-          a magyar viszonyokhoz képest alacsony 18%-os ÁFA a napelemek esetében 5%-ra csökken  (csak halkan jegyzem meg, hogy otthon a világbajnok 27%-os ÁFA-ra még különböző termékdíjat és egyéb büntetőadókat is kell fizetni);

-          a beruházás teljes összegére a helyi bankoktól 100%-nyi, hosszú lejáratú és ingyenes(!) hitelt lehet felvenni;

-          az állam magasabb áron veszi át a háztartásokban megtermelt áramot, mint amennyiért ő adja el a háztartásoknak.

A helyben elvégzett számítások alapján egy átlagos háztartás 3-5 év alatt kitermeli a befektetés összegét, vagy hitel esetén a felszerelést követő pillanattól kezdve (persze éves átlagban) több pénzt hoz, mint a banki törlesztés összege. Persze mindehhez kell az is, hogy Máltán évente 3000 órát süt a nap, de még a téli napok 90%-a is napsütötte.

Egy másik cégnél egy komplett ajánlatot is kaptunk: 12 db, egyenként 265 W-os napelem, 120 literes használati melegvizet adó rendszer, 2 db nagyteljesítményű légkondicionáló és egy ozmózisos víztisztító rendszer. Mindezt közel 4.000 eurónyi kedvezmény után 7.000 euróért. Ami tényleg elenyésző ár ahhoz képest, hogy gyakorlatilag megszűnik az elektromos számla, pár hónap kivételével áram nélkül van melegvíz és iható víz jön a csapból. 

A kiállítást követő pár nap múlva volt a Málta-Spanyolország futballmérkőzés, ami annyi embert vonzott, hogy a környékünk kiürült és elcsöndesült némiképp. Misivel belenéztünk a meccsbe lefekvés előtt és megállapítottuk, hogy annak ellenére, hogy a két csapat nem egy kategória (0:2 lett a vége), de ez a játék képén nem volt egyértelműen látható. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy Misi hörögve mutogatott az egyik támadás utáni közeli képre, ahol a máltai csapat oszlopos tagjaként a tornatanára nézett vissza. Másnap láttuk is az iskolában, kicsit bicegve. Mindenesetre az biztos, hogy a spanyolokkal (meg persze a magyarokkal) ellentétben az itteniek tényleg amatőrök, legalábbis abban az értelemben, hogy nem a focizásból élnek, hanem mindegyiknek saját, rendes, civil foglalkozása is van. Ami talán nem egy utolsó szempont, amikor az a kérdés, hogy mennyire érzi egy ország a válogatottját a sajátjának.

A legviccesebb dolog viszont ma történt velem. Már régen meg kellett volna élezni a konyhai késeket, de sajnos otthonról nem hoztam magammal az eszközömet hozzá. Viszont már többször is láttam egy helyi embert, aki a sziget különböző pontjain egy egészen pici „egérkamion” csomagtartójában működtet egy élező műhelyt. Ahogy a képen látható, minden 15. napon (nálunk valójában minden második pénteken) megjelenik és várja az életlen késeket, ollókat, baltákat. Az öreg elmesélte, hogy ő az egyetlen a szigeten, aki mozgó köszörűsként keresi a kenyerét, amit ráadásul már 20 éve csinál, pontosan azóta, amióta végleg beleunt az alumínium ablakok szerelésébe. Meséltem neki, hogy Magyarországon régen a romák foglalkoztak hasonló munkával, habár akkor nem autóval, hanem biciklivel járták a vidéket és csinálták a saját kis- és nagyköreiket. Egy biztos, hogy a késeink sohasem voltak ennyire élesek.

Letettem egy lantot

Megint csak régen írtam, de ennek oka az is lehet, hogy nem mindig történik olyan, ami említésre méltó. Éljük a saját csöndes kis életünket és a már kialakított ösvények mentén haladunk előre. Igyekszünk nem hátra, hanem mindig csak előre nézni és lehetőleg nem összehasonlítani semmit semmivel. De ez persze ez nem mindig megy.

Fontos változás volt, hogy Csabi szintén kiköltözött Máltára. Őt régről, még a Romaversitas Alapítványból ismerem és bátran mondhatom, hogy mostanra (illetve már régóta) nem oktató-tanítvány, hanem sokkal inkább baráti viszonyban vagyunk. Róla annyit kell tudni, hogy van diplomája (nem is tucatszerű) valamennyire beszél franciául és angolul is, de a kétkezi munkától sem riad vissza. Sok ok miatt hagyta el Magyarországot; leginkább azért, mert pénzügyileg nem tudott előrelépni és – hozzánk hasonlóan – nem érezte komfortosnak az országot; Máltára pedig talán egy kicsit miattunk, meg a jó idő miatt esett a választása. Amiben tudtunk segítettünk, meg persze a jövőben is fogunk: már a kiérkezés előtt találtunk szobát, saját fürdőszobával (320 euro + rezsi), amit a segítségünkkel le is tudott előre foglalni; a szükséges dolgokat például itteni SIM-kártyát, itteni erkölcsi bizonyítványt (ami minden itteni szerződés-kötéshez kell) megszereztük. Ha minden igaz, akkor napokon belül kezd egy közeli étteremben.

A másik fontos dolog volt, hogy részt vehettem Brüsszelben a 4. Roma héten. Ezt az eseményt néhány roma és nem roma EP-képviselő - leginkább Soraya Post svéd feminista párt képviseletében bejutott cigányasszony, meg Jávor Benedek – hozta tető alá. Ráadásul van arra esély, hogy az esemény bekerült az EP-vérkeringésébe, vagyis okkal feltételezhetjük, hogy a májusi választások után az újonnan felálló EP-ben is lesznek olyanok (pláne, ha lesznek újrázók is), akik fenntartják a Roma hét kezdeményezését. Ezalatt a majd egy hét alatt Európa minden sarkából jöttek fiatal (meg örökifjú) romák, akik egymással és az ottani döntéshozókkal is meg tudták osztani, hogy hol tart a roma integráció helyzete; hogy milyen kihívások vannak az életükben, vagy éppen milyen tragédiák történtek velük.

Nekem személyesen azért volt ez több, mint az eddigi 3 alkalom, mert kicsit „rászervezve” előtte 3 napot együtt lóghattam a majdnem 18 éves unokaöcsémmel. Antwerpenben Szofi keresztapjánál, míg Brüsszelben a szokásos olcsó szállodák egyikében alhattunk. Olyan perceket tölthettünk együtt és olyan helyeken, ami – talán – mindkettőnknek meghatározó élmény lesz örökre. Voltunk sok múzeumban: 

-    - Autoworld – ciki, hogy Chevy Impala nem volt, mondjuk autóárverés meg igen. Fejben meg is vettük gyorsan a legvagányabb autót.

 - Parlamentárium – ahol tényleg sikerült egy izgalmas és interaktív kiállítást összerakni az EU-ról. Ennek az egyik fő mondanivalója az volt, hogy az EU lehet, hogy kevés látványos eredményt ért el eddig, de a béke sokszor az a láthatatlan, magától értetődő jó dolog, amit csak azok értékelnek igazán, akik már megtapasztalták a hiányát.

-   - Antwerpeni állatkert – a rózsás flamingók tényleg sötétvörösek tudnak lenni, ha elég vörös aprórák van a vizükben.

- - Rubens ház – helyreállított, vagy korhű meg néhol eredeti is. Csodálatos festményekkel és egy jól megírt, sok nyelvre lefordított tárlatvezetővel.

-  -Antwerpeni modern művészetek háza (Museum aan de Stroom – MAS) – ahol nagyon sok mindent láttunk, de a legemlékezetesebb talán a WC-k evolúcióját bemutató tárlat volt.

- - Atomium - ahol az egyik gömbben lenyűgöző hang és fény-show volt.

De azért sikerült néhány kocsmát is útba ejtetünk (ahol természetesen csak én ittam alkoholt).

Utólag jöttem rá, hogy számomra ez a brüsszeli hétvége kicsit búcsú is volt: nagyon-nagyon valószínű, hogy roma ügyekkel nem fogok a jövőben foglalkozni (magyarországival biztosan nem) és ezzel együtt a „brüsszeliekkel” (vagyis Európa különböző sarkából érkező roma aktivistákkal, NGO-dolgozókkal, szakértőkkel volt munkatársaimmal és volt oktatóimmal) soha többé nem fogok

találkozni. Ami persze nem jelenti azt, hogy a magyarországiakkal – pláne azokkal, akikkel baráti viszonyban is vagyok – ne innék meg egy-két sört alkalomadtán.

De ahhoz vagy otthon kell találkozót szervezni, vagy itt kell minket meglátogatni…

Gyorsjelentés Máltáról

Az interneten kering egy kutatási összefoglaló Máltáról. Ez itt az összefoglalója:

"Hivatalos! A máltai lakosság az EU egyik legpozitívabb országa, egy frissen elvégzett EU-s kutatás alapján Máltán a megkérdezettek 96 százaléka állítja, hogy nagyon elégedettek saját életükkel és a jövőjükkel; ez 13 százalékponttal magasabb, mint az EU-s átlag. Ezzel Málta egy szintre kerül Dániával, Luxemburggal és Svédországgal.

Megjegyezték, hogy a máltai válaszadók 87 százaléka jelezte, hogy a jelenlegi helyzete nagyon jó vagy jó, ami a legmagasabb pozitív arányú visszajelzés a  a 28 EU-s tagállam között, ahol az átlag 50 százalék. És, hogy miért olyan boldogok a máltaiak, akik ezeken a kis szigeteken élnek? Íme öt (jó) tipp!

- 300 napsütéses nap évente (ezt tapasztaljuk mi is)
- a kaja nagyszerű (egyszer majd írok az ismeretlen nevű halak elkészítéséről, a sok olasz hatásra készített süteményről, a nemzeti eledelnek számító nyúlhúsról, meg arról, hogy a napokban kezdődik a spárga- és az eperszerzon)
- ingyenes az egészségügy és oktatás (erről már írtam többször is)
- több parti zóna mindenfelé (nem csak a cikkben említett Paceville, hanem a sziget számos helye; nem véletlenül jár a fejemben a Gozo neve, ami mellé oda kelleni biggyeszteni, hogy Gozo - a go zóna!)
- nagycsaládok élnek együtt (ha ez nem így lenne, akkor egy csomó minden nem is működne az országban; itt tényleg a nagycsalád a társadalom alapja)"

Az egész cikk itt érhető el, ahonnan a képet is onnan loptam:

Tablet, Quiz és Bubu

Több dologról is be kell számoljak, ami nemrég történt.

Egyrészt az, hogy Szofi – mindenféle előzetes bejelentés nélkül – kapott egy iskolai tabletet a Máltai Államtól. Nem vadiúj, nem örökre – de mindenképpen szuper, hogy van neki ilyen a következő 3 évben. Előre telepített programok vannak rajta, amin remekül lehet matekot, angolt meg persze máltait gyakorolni. Két hétig nem kellett bevinni az iskolába, hanem azt kérték, hogy a gyerek minél többet játsszon vele otthon. Ha jól látom, akkor addigra, mire a szorzótáblát „rendesen” elkezdik tanulni, már lesz egy elég erős alapjuk és 20-ig egészen biztosan fog menni minden szorzás. Egy csomó máltai szót és kifejezést is lehet vele gyakorolni, amiből mi természetesen egy árva kukkot sem értünk, de ő szívesen egyszerre olvassa és hallgatja (a szintén kapott szuper fejhallgatóval) a képes meséket.

Ezen kívül még az is kiderült, hogy van rajta egy alapszintű Scratch applikáció (talán innen letöltve), amivel el lehet kezdeni tanulni a programozás alapjait. Az már csak a hab volt a tortán, hogy egyszer csak megmutatta, hogy a bátyjával az egyik applikáció segítségével csináltak egy mini animációs filmet.

Megkérdeztem az iskola igazgatójától, hogy ugye nem csak az induction-ba járó külföldi gyerekek kapnak tabletet (gondoltam, hogy valami program keretében egyszeri beruházás volt), de megnyugtatott, hogy természetesen minden máltai 4-5-6 osztályos gyerek (ami otthon a 2-3-4-nek felel meg) kap egy-egy eszközt, és annak használata szerves része az oktatásnak. Sajnos abban a pillanatban, amikor megláttam az ízléses és praktikus táskában a 10,1 colos gépet, a hozzá tartozó okosceruzát a fejhallgatót, meg  a képernyő törlésére szánt kendőt eszembe jutott, hogy pár évvel ezelőtt volt olyan terv az Országos Roma Önkormányzat részéről, hogy 4500 gyereknek adnak hasonló tableteket. Amennyire tudom a programból nem lett semmi, holott tényleg remek és fajlagosan nagyon olcsó dolog így segíteni halmozottan hátrányos helyzetű (vagy bármilyen) gyerekek iskolai sikerességét.

Másrészt pénteken Quiz-estén voltunk! Eszter főnökének kanadai felesége egy itteni magániskolában tanít matekot. Mint megtudtuk, elég sűrűn előfordul, hogy középiskolás diákok különböző fund-raising eseményeket szerveznek. Ez ugyan nem része a kötelező oktatásnak, de a tanárok bátorítják és támogatják őket; adott esetben aktívan részt is vesznek az eseményen. Valahogy az volt az érzésünk, hogy a lányok (pedig nem lányiskola) nagyon profik, felkészültek és céltudatosak voltak. A verseny során a gyerekek által összeállított kérdésekre kellett válaszolni, amit a rózsaszín(!) szmokingban(!) feszítő angoltanár olvasott fel nekünk. Nem is az a lényeg, hogy majdnem megnyertük (egyébként jobban jártunk, mert piszok sok csoki volt a második helyért járó díj); hanem az, hogy bepillanthattunk egy ilyen iskolába belülről. Ugyanis a fund-raising esemény célja nem az volt, hogy a gyerekek maguknak vegyenek valamit, hanem az, hogy a jelenlévő migráns nőket segítő NGO-val közösen Uganda legszegényebb részén egy tantermet építsenek. Ezt pedig onnan tudjuk, hogy a Quiz egyik szünetében (itt mindig, mindenhol van szünet, még a mozifilmek közepén is…) az egyik lány kipenderült és egy jól felépített, átlátható prezentációban elmagyarázat, hogy eddig már mennyi pénzt gyűjtöttek, ebből már milyen tanterem épült és, a program előtt milyen körülmények között tanultak az ottani gyerekek (a földön/homokban ülve). De az egészben nem is ez volt a legjobb, hanem az, hogy az egész mondókáját úgy kezdte, hogy mindezt azért találták ki, mert a világ sok részén a gyerekek nem olyan szerencsés és privilegizált helyzetben vannak, mint ők. Nekem meg az volt a megállapításom, hogy a szolidaritásról, önkéntességről és esemény-szervezésről egy kicsit többet tudnak, mint sok más szintén privilegizált helyzetben lévő társuk…

Családi szinten pedig folytatjuk a múzeumok felkeresését, mert egyrészt ingyen van, másrészt a máltai történelem és kultúra i.e. 4-5000 évre nyúlik vissza és tényleg sok izgalmas látnivaló van benne, még akkor is, ha egy-egy múzeum eltörpülne az otthoniak mellett. Az egyik múzeumnak átalakított őrbástya tövében, a leomlott Azur Ablaktól pár lépésre találkoztunk az egyik legérdekesebb fickóval. Egy idomított gyöngybagoly - bizonyos Bubu - ült a vállán, amivel fotózkodni lehetett. Hát ez a kép ott készült:

Pizsama-nap

Ma az iskolában különleges napot tartottak. A gyerekeket arra kérték, hogy pizsamában menjenek be! Persze a pizsi alatt mindenki jól fel volt öltözve, mert hát itt is tél van és reggelre akár a dermesztő 12-14 fokra is lehűl a levegő.

Az egésznek a célja az volt, hogy a gyerekek elgondolkozzanak olyan dolgokról, amelyek általában nem tartoznak a mindennapi témák körébe. Például azokról a gyerekekről beszélgettek, akik nem olyan szerencsések, mint a mi lurkóink, akik egészségesek, virgoncak és nem kell heteket vagy hónapokat kórházban, vagy otthonápolásban tölteniük. A mai napot kizárólag erre a témára fűzték fel a tanárok, és - amennyire a beszámolókból ki lehetett deríteni - jól is sikerült a témanap.

Ennek kapcsán jutott eszembe, mintha itt nem azzal lennének elfoglalva, hogy a tananyaggal úgy rohanjanak, hogy annak a befogadásához a szülőknek is komoly otthoni erőfeszítéseket kelljen tenni; hanem valahogy mindig jut idő arra, hogy a köröttük lévő világgal, és azon belül is a saját helyzetükkel foglalkozzanak. Hogy olyan élményeket szerezhessenek, amelyek akár egész életre szólnak.

Közben N. Kósa Juditnak a Népszavában megjelent Fecske és fruska című írása indított el bennem egy gondolatsort. Szinte a máltai kiköltözésünk első napjától többé-kevésbé tudatosan választom meg az esti mesekönyvet. Ehhez tudni kell, hogy annak ellenére, hogy Szofi remekül olvas – úgy magában, mint hangosan, a magyar mellett lassan már angolul is –; minden este én is kell mesét olvassak. Ez egy olyan „szokásnál” erősebb valami, ami az esti rutin szerves része és mindketten igényeljük ezt az esti közös időt. Szóval mostanában olyan meséket olvasunk, ami szorosan köti a magyar kultúrához és nyelvhez. Ráadásul igyekszünk olyan meséket választani, amit utána meg is lehet nézni valamilyen formában a TV-ben. Így olvastuk el a Gyerekrablás a Palánk utcában-t, az Égig érő fű-t meg persze a Szeleburdi család-ot.

A film nélküli könyvekből viszont kettő is óriási élmény volt. Az egyik a Magyar mesék lázadó lányoknak, ami nem csak azért fontos, mert az eredeti (nemzetközi) verzióját a világ egyik legcukibb gyereke ajánlja; hanem azért is, mert ez az a könyv, amit én – más okokból persze – már hosszú évek óta várok. Ugyanis a könyv minden tekintetében egyedülálló és persze előre mutató is egyben: csak nők írtak és illusztráltak olyan nőkről szóló történetet, akik nélkül Magyarország nem lehetne ma az, ami. Ráadásul úgy, hogy a megjelentetéshez szükséges forrást egyéni felajánlásokból szedték össze. A könyvvel egyetlen egy „bajom” volt/van, nem sikerül azóta sem megértenem, hogy ez a könyv miért nem lehet a közoktatásnak valamilyen módon szerves része, és vajon ki és főleg miért fél ezen történetek közül legalább párat beemelni a „kánonba”.

A másik hatalmas élmény pedig Varró Dániel: A szomjas troll című verses meseregénye és a kaland-játék-kockázat logikájával megírt „kalandverse” volt. Nemrég fejeztük be, és napokig lekötött mindkettőnket. Aki csak teheti olvassa és „ízlelje”, mert nyelvi bravúrokkal teli, izgalmas és valóban játékos.

Persze nem csak a magyar, hanem a cigány kultúrához is kötődünk, éppen ezért lesz itt az ideje, hogy a napokban újra elővegyük a nővérem és a sógorom által írt Vrana mámi mesél című könyvét. Egyszer ugyan már olvastuk, de akkor még csak a mondókák és néhány vers volt érdekes, mert a történetekhez Szofi még túl kicsi volt.

Mindentől függetlenül a hétvégén folytatjuk a legfrissebben felvett szokásunkat és rendre látogatjuk a máltai múzeumokat és kiállításokat. Ugyanis mindkét gyerek kapott az iskolájától (vagyis az államtól) egy-egy Malta Heritage Card-ot, amellyel közel 30 intézmény látogatható meg. Az „útlevél” 1 gyerek és 2 felnőtt korlátlan alkalomra(!) szóló belépését biztosítja. Természetesen ingyen. Ráadásul megfelelő mennyiségű bepecsételt „vízum” után külön ajándékot is fognak kapni. Ebből is láthatü, higy milyen rafináltak a máltaiak, mert ezzel az egyszerű - és nemzeti szintén nézve olcsó és gyorsan megtérülő - trükkel tulajdonképpen arra próbálják rávenni a családokat, hogy minőségi időt töltsenek együtt. Ez a program egy-egy alkalommal legalább 20-30 euro spórolást jelent családonként, ami a 30 hellyel számolva már elég komoly összeg.

Szóval a hétvégén megyünk át Gozo-ra csatangolni, barátokkal találkozni meg persze pecséteket gyűjteni. És igyekszünk olyan szavakat kitörölni a szótárunkból, mint havas eső, jégeső, ónos eső... 

Valamilyen ismeretlen ok miatt a január elején írt bejegyzésem szőrén-szálán eltűnt., ezért most megpróbálom rekonstruálni. Talán megy:

Régen nem írtam, de igazság szerint sok hátráltató tényező volt mostanában.

Mentségemül szolgáljon, hogy időközben barátok, rokon látogatása és új munkahelyi kihívások is elterelték a figyelmemet.

Ugyanis Eszter még október-novemberben megkapott egy állást!  Pedig elmúlt már 45 éves, és mindezt egy vadidegen országban, minden kapcsolat és háttér nélkül. A munkába járáshoz kellett szerezni egy erre alkalmas járművet (nem véletlenül nem írok autót…), ami egy 15 éves Smart formájában testesült meg. Magánszemélytől vettük, végül 20%-ot tudtam alkudni az árból és minden számítás szerint az üzemanyagköltség kicsit kevesebb, mint a havi bérlet lenne. Viszont az előző munkahelyén töltött felmondási időszak alatti 2 hétben szinte minden nap kellett mennünk vezetni. Mert nem csak az útvonalat kellett gyakorolni, hanem azt az apróságot is, hogy mindenki a rossz (bal) oldalon vezet, illetve elég sűrűn vannak körforgalmak, ráadásul majd mindegyik 2 sávval. Mindenesetre Eszter imádja a munkáját, őt imádják a munkatársai és jó helyen van minden értelemben.

A cég ráadásul még „jófej” is: a törvényileg járó (a magyarhoz képest kifejezetten szűkmarkúan számolt) éves szabadságnapokat meg is toldotta: a Karácsony és Újév közötti időszakot kiadta „céges ajándékként”. Pici probléma azért volt ezzel: Eszternek január 1-én, hajnali 3-kor érkezett a taxija, ami kivitte a reptérre, mert 2-án reggel már kellett mennie dolgoznia.

A máltai ügyintézésről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, 1 nap alatt 4 hivatalban intéztünk ügyet. Eszter járműjének átírása, biztosításának megkötése, új forgalmi kiállítása összesen 2 óra volt a 2 ügyintézéssel, utazással és várakozással együtt. Az az érzésem, hogy itt annyira pörög a gazdaság, hogy a közigazgatás mindent és mindenkit „kiemelt beruházásként” kezel, mert ez a nemzetgazdasági közérdek. És eszükbe sem jut, hogy valakit a „hagyományos” ügymenettel szívassanak.

Az utolsó bejegyzésben említettem, hogy volt szülői találkozó. Mindketten voltunk és sok-sok tekintetben úgy éreztem, hogy egy másik világban járnék. Először is tényleg nem szülői értekezlet volt, hanem egy olyan találkozó, ahol:

-     - A bejárat után rögtön a mellékelt kép fogadott, ahol szinte minden diák nyelvén olvasható köszöntést raktak ki. Az iskolába egyébként a közel 90 diák majdnem 30 országból és 6-7 különböző vallásból került ki... 
    - Előzetesen kértek minket, hogy vigyen valami olyan ételt, ami jellemző az országunkra. (sajnos én próbálkoztam sajtos pogácsával, de finoman szólva is feledhető volt…). Viszont annyi különleges ételt kóstoltunk, hogy már abból lehetett tudni, hogy az iskolában a fél világ képviselteti magát.

            -          Bemutatkozott a tanári kar, közösen és osztályszinten is.

-          - Előző évek diákjainak szüleiből verbuválódott önkéntes szülői csoport (jellemzően, afrikai és közel-keleti anyukák) elmondták, hogy ők már beszélnek angolul/máltaiul meg persze a saját nyelveiken és szívesen segítenek az újonnan érkezőknek bármiféle ügyintézésben, szervezésben, stb.

-          -  Az iskola-pszichológus is eljött, aki megnyugtatott mindenkit, hogy ő az a szakember, aki a jövő évben, amikor a gyerekek már integráltan fognak járni valamelyik másik iskolába; akkor személyesen fogják a gyereket nyomon követni, mert hát mégiscsak egyszerűbb a szakembernek menni a gyerek után, mintsem fordítva…

-        -  A helyi kosárlabda csapat vezetője is eljött, aki elmondta, hogy az ő csapatuk a teljesen amatőr és „véletlenül” szerveződött társaság, akik a szomszéd (nagyon lepattant) épületbe járnak edzeni hetente 2-3 alkalommal; de már játszanak a nemzeti bajnokságban (a nagyfiú azóta jár lelkesen edzeni).

-             -   Ééééééés mindezek mellett elmondtak minden olyan fontos információt, amit amúgy is elmondtak volna nekünk egy mezei szülői értekezlet során.

A kislányunk utólagos szülinapi zsúrját is megtartottuk, mert vannak már itteni barátai. A közeli parkban voltunk, ahol nagyon klassz játszótér van. Jó volt a csapat, élveztük az október végi hideg időt (25-28 fok) és nagyokat játszottunk.