Napelem, foci, kés

Múlt hét végén Málta talán egyik legnagyobb épületében volt a Home and Interiors Exhibition, ami nagyjából a mi Construma kiállításunknak felel meg, persze sokkal kisebb mértékben. Eredetileg bútorokat szerettünk volna nézni, de abból alig volt említésre méltó. Ellenben a sok napelemes rendszereket árusító (és persze szerelő) cégből egynéhány jelent volt. Rögtön az egyik elkapott és beavatott a részletekbe.
A napelemek már otthon is érdekeltek, ezért is szereztem a kiutazás előtt egy napelem szerelő és karbantartó képesítést, mert gondoltam magamban, hogy abból baj nem lehet, ha van. Évekig figyeltem a legújabb technológiákat, meg az elérhető otthoni támogatásokat, és bátran mondhatom, hogy viszonylag jól ismerem a rendszert. Mondanom sem kell, hogy öt perc alatt többször is leesett az állam. Ugyanis a Máltai állam sok módon és sok pénzzel támogatja, hogy minél több magánszemély házára kerüljön olyan napelemes rendszer, ami ellátja az egész családot ingyen energiával. Ebben persze elég sok részletben eltér az otthoni „támogatási rendszertől”, ugyanis a beszélgetés során kiderült, hogy:

-          akár 2,300 eurónyi állami kedvezményt kaphat bárki, aki rendszert telepít;

-          a magyar viszonyokhoz képest alacsony 18%-os ÁFA a napelemek esetében 5%-ra csökken  (csak halkan jegyzem meg, hogy otthon a világbajnok 27%-os ÁFA-ra még különböző termékdíjat és egyéb büntetőadókat is kell fizetni);

-          a beruházás teljes összegére a helyi bankoktól 100%-nyi, hosszú lejáratú és ingyenes(!) hitelt lehet felvenni;

-          az állam magasabb áron veszi át a háztartásokban megtermelt áramot, mint amennyiért ő adja el a háztartásoknak.

A helyben elvégzett számítások alapján egy átlagos háztartás 3-5 év alatt kitermeli a befektetés összegét, vagy hitel esetén a felszerelést követő pillanattól kezdve (persze éves átlagban) több pénzt hoz, mint a banki törlesztés összege. Persze mindehhez kell az is, hogy Máltán évente 3000 órát süt a nap, de még a téli napok 90%-a is napsütötte.

Egy másik cégnél egy komplett ajánlatot is kaptunk: 12 db, egyenként 265 W-os napelem, 120 literes használati melegvizet adó rendszer, 2 db nagyteljesítményű légkondicionáló és egy ozmózisos víztisztító rendszer. Mindezt közel 4.000 eurónyi kedvezmény után 7.000 euróért. Ami tényleg elenyésző ár ahhoz képest, hogy gyakorlatilag megszűnik az elektromos számla, pár hónap kivételével áram nélkül van melegvíz és iható víz jön a csapból. 

A kiállítást követő pár nap múlva volt a Málta-Spanyolország futballmérkőzés, ami annyi embert vonzott, hogy a környékünk kiürült és elcsöndesült némiképp. Misivel belenéztünk a meccsbe lefekvés előtt és megállapítottuk, hogy annak ellenére, hogy a két csapat nem egy kategória (0:2 lett a vége), de ez a játék képén nem volt egyértelműen látható. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy Misi hörögve mutogatott az egyik támadás utáni közeli képre, ahol a máltai csapat oszlopos tagjaként a tornatanára nézett vissza. Másnap láttuk is az iskolában, kicsit bicegve. Mindenesetre az biztos, hogy a spanyolokkal (meg persze a magyarokkal) ellentétben az itteniek tényleg amatőrök, legalábbis abban az értelemben, hogy nem a focizásból élnek, hanem mindegyiknek saját, rendes, civil foglalkozása is van. Ami talán nem egy utolsó szempont, amikor az a kérdés, hogy mennyire érzi egy ország a válogatottját a sajátjának.

A legviccesebb dolog viszont ma történt velem. Már régen meg kellett volna élezni a konyhai késeket, de sajnos otthonról nem hoztam magammal az eszközömet hozzá. Viszont már többször is láttam egy helyi embert, aki a sziget különböző pontjain egy egészen pici „egérkamion” csomagtartójában működtet egy élező műhelyt. Ahogy a képen látható, minden 15. napon (nálunk valójában minden második pénteken) megjelenik és várja az életlen késeket, ollókat, baltákat. Az öreg elmesélte, hogy ő az egyetlen a szigeten, aki mozgó köszörűsként keresi a kenyerét, amit ráadásul már 20 éve csinál, pontosan azóta, amióta végleg beleunt az alumínium ablakok szerelésébe. Meséltem neki, hogy Magyarországon régen a romák foglalkoztak hasonló munkával, habár akkor nem autóval, hanem biciklivel járták a vidéket és csinálták a saját kis- és nagyköreiket. Egy biztos, hogy a késeink sohasem voltak ennyire élesek.

Letettem egy lantot

Megint csak régen írtam, de ennek oka az is lehet, hogy nem mindig történik olyan, ami említésre méltó. Éljük a saját csöndes kis életünket és a már kialakított ösvények mentén haladunk előre. Igyekszünk nem hátra, hanem mindig csak előre nézni és lehetőleg nem összehasonlítani semmit semmivel. De ez persze ez nem mindig megy.

Fontos változás volt, hogy Csabi szintén kiköltözött Máltára. Őt régről, még a Romaversitas Alapítványból ismerem és bátran mondhatom, hogy mostanra (illetve már régóta) nem oktató-tanítvány, hanem sokkal inkább baráti viszonyban vagyunk. Róla annyit kell tudni, hogy van diplomája (nem is tucatszerű) valamennyire beszél franciául és angolul is, de a kétkezi munkától sem riad vissza. Sok ok miatt hagyta el Magyarországot; leginkább azért, mert pénzügyileg nem tudott előrelépni és – hozzánk hasonlóan – nem érezte komfortosnak az országot; Máltára pedig talán egy kicsit miattunk, meg a jó idő miatt esett a választása. Amiben tudtunk segítettünk, meg persze a jövőben is fogunk: már a kiérkezés előtt találtunk szobát, saját fürdőszobával (320 euro + rezsi), amit a segítségünkkel le is tudott előre foglalni; a szükséges dolgokat például itteni SIM-kártyát, itteni erkölcsi bizonyítványt (ami minden itteni szerződés-kötéshez kell) megszereztük. Ha minden igaz, akkor napokon belül kezd egy közeli étteremben.

A másik fontos dolog volt, hogy részt vehettem Brüsszelben a 4. Roma héten. Ezt az eseményt néhány roma és nem roma EP-képviselő - leginkább Soraya Post svéd feminista párt képviseletében bejutott cigányasszony, meg Jávor Benedek – hozta tető alá. Ráadásul van arra esély, hogy az esemény bekerült az EP-vérkeringésébe, vagyis okkal feltételezhetjük, hogy a májusi választások után az újonnan felálló EP-ben is lesznek olyanok (pláne, ha lesznek újrázók is), akik fenntartják a Roma hét kezdeményezését. Ezalatt a majd egy hét alatt Európa minden sarkából jöttek fiatal (meg örökifjú) romák, akik egymással és az ottani döntéshozókkal is meg tudták osztani, hogy hol tart a roma integráció helyzete; hogy milyen kihívások vannak az életükben, vagy éppen milyen tragédiák történtek velük.

Nekem személyesen azért volt ez több, mint az eddigi 3 alkalom, mert kicsit „rászervezve” előtte 3 napot együtt lóghattam a majdnem 18 éves unokaöcsémmel. Antwerpenben Szofi keresztapjánál, míg Brüsszelben a szokásos olcsó szállodák egyikében alhattunk. Olyan perceket tölthettünk együtt és olyan helyeken, ami – talán – mindkettőnknek meghatározó élmény lesz örökre. Voltunk sok múzeumban: 

-    - Autoworld – ciki, hogy Chevy Impala nem volt, mondjuk autóárverés meg igen. Fejben meg is vettük gyorsan a legvagányabb autót.

 - Parlamentárium – ahol tényleg sikerült egy izgalmas és interaktív kiállítást összerakni az EU-ról. Ennek az egyik fő mondanivalója az volt, hogy az EU lehet, hogy kevés látványos eredményt ért el eddig, de a béke sokszor az a láthatatlan, magától értetődő jó dolog, amit csak azok értékelnek igazán, akik már megtapasztalták a hiányát.

-   - Antwerpeni állatkert – a rózsás flamingók tényleg sötétvörösek tudnak lenni, ha elég vörös aprórák van a vizükben.

- - Rubens ház – helyreállított, vagy korhű meg néhol eredeti is. Csodálatos festményekkel és egy jól megírt, sok nyelvre lefordított tárlatvezetővel.

-  -Antwerpeni modern művészetek háza (Museum aan de Stroom – MAS) – ahol nagyon sok mindent láttunk, de a legemlékezetesebb talán a WC-k evolúcióját bemutató tárlat volt.

- - Atomium - ahol az egyik gömbben lenyűgöző hang és fény-show volt.

De azért sikerült néhány kocsmát is útba ejtetünk (ahol természetesen csak én ittam alkoholt).

Utólag jöttem rá, hogy számomra ez a brüsszeli hétvége kicsit búcsú is volt: nagyon-nagyon valószínű, hogy roma ügyekkel nem fogok a jövőben foglalkozni (magyarországival biztosan nem) és ezzel együtt a „brüsszeliekkel” (vagyis Európa különböző sarkából érkező roma aktivistákkal, NGO-dolgozókkal, szakértőkkel volt munkatársaimmal és volt oktatóimmal) soha többé nem fogok

találkozni. Ami persze nem jelenti azt, hogy a magyarországiakkal – pláne azokkal, akikkel baráti viszonyban is vagyok – ne innék meg egy-két sört alkalomadtán.

De ahhoz vagy otthon kell találkozót szervezni, vagy itt kell minket meglátogatni…