Pizsama-nap

Ma az iskolában különleges napot tartottak. A gyerekeket arra kérték, hogy pizsamában menjenek be! Persze a pizsi alatt mindenki jól fel volt öltözve, mert hát itt is tél van és reggelre akár a dermesztő 12-14 fokra is lehűl a levegő.

Az egésznek a célja az volt, hogy a gyerekek elgondolkozzanak olyan dolgokról, amelyek általában nem tartoznak a mindennapi témák körébe. Például azokról a gyerekekről beszélgettek, akik nem olyan szerencsések, mint a mi lurkóink, akik egészségesek, virgoncak és nem kell heteket vagy hónapokat kórházban, vagy otthonápolásban tölteniük. A mai napot kizárólag erre a témára fűzték fel a tanárok, és - amennyire a beszámolókból ki lehetett deríteni - jól is sikerült a témanap.

Ennek kapcsán jutott eszembe, mintha itt nem azzal lennének elfoglalva, hogy a tananyaggal úgy rohanjanak, hogy annak a befogadásához a szülőknek is komoly otthoni erőfeszítéseket kelljen tenni; hanem valahogy mindig jut idő arra, hogy a köröttük lévő világgal, és azon belül is a saját helyzetükkel foglalkozzanak. Hogy olyan élményeket szerezhessenek, amelyek akár egész életre szólnak.

Közben N. Kósa Juditnak a Népszavában megjelent Fecske és fruska című írása indított el bennem egy gondolatsort. Szinte a máltai kiköltözésünk első napjától többé-kevésbé tudatosan választom meg az esti mesekönyvet. Ehhez tudni kell, hogy annak ellenére, hogy Szofi remekül olvas – úgy magában, mint hangosan, a magyar mellett lassan már angolul is –; minden este én is kell mesét olvassak. Ez egy olyan „szokásnál” erősebb valami, ami az esti rutin szerves része és mindketten igényeljük ezt az esti közös időt. Szóval mostanában olyan meséket olvasunk, ami szorosan köti a magyar kultúrához és nyelvhez. Ráadásul igyekszünk olyan meséket választani, amit utána meg is lehet nézni valamilyen formában a TV-ben. Így olvastuk el a Gyerekrablás a Palánk utcában-t, az Égig érő fű-t meg persze a Szeleburdi család-ot.

A film nélküli könyvekből viszont kettő is óriási élmény volt. Az egyik a Magyar mesék lázadó lányoknak, ami nem csak azért fontos, mert az eredeti (nemzetközi) verzióját a világ egyik legcukibb gyereke ajánlja; hanem azért is, mert ez az a könyv, amit én – más okokból persze – már hosszú évek óta várok. Ugyanis a könyv minden tekintetében egyedülálló és persze előre mutató is egyben: csak nők írtak és illusztráltak olyan nőkről szóló történetet, akik nélkül Magyarország nem lehetne ma az, ami. Ráadásul úgy, hogy a megjelentetéshez szükséges forrást egyéni felajánlásokból szedték össze. A könyvvel egyetlen egy „bajom” volt/van, nem sikerül azóta sem megértenem, hogy ez a könyv miért nem lehet a közoktatásnak valamilyen módon szerves része, és vajon ki és főleg miért fél ezen történetek közül legalább párat beemelni a „kánonba”.

A másik hatalmas élmény pedig Varró Dániel: A szomjas troll című verses meseregénye és a kaland-játék-kockázat logikájával megírt „kalandverse” volt. Nemrég fejeztük be, és napokig lekötött mindkettőnket. Aki csak teheti olvassa és „ízlelje”, mert nyelvi bravúrokkal teli, izgalmas és valóban játékos.

Persze nem csak a magyar, hanem a cigány kultúrához is kötődünk, éppen ezért lesz itt az ideje, hogy a napokban újra elővegyük a nővérem és a sógorom által írt Vrana mámi mesél című könyvét. Egyszer ugyan már olvastuk, de akkor még csak a mondókák és néhány vers volt érdekes, mert a történetekhez Szofi még túl kicsi volt.

Mindentől függetlenül a hétvégén folytatjuk a legfrissebben felvett szokásunkat és rendre látogatjuk a máltai múzeumokat és kiállításokat. Ugyanis mindkét gyerek kapott az iskolájától (vagyis az államtól) egy-egy Malta Heritage Card-ot, amellyel közel 30 intézmény látogatható meg. Az „útlevél” 1 gyerek és 2 felnőtt korlátlan alkalomra(!) szóló belépését biztosítja. Természetesen ingyen. Ráadásul megfelelő mennyiségű bepecsételt „vízum” után külön ajándékot is fognak kapni. Ebből is láthatü, higy milyen rafináltak a máltaiak, mert ezzel az egyszerű - és nemzeti szintén nézve olcsó és gyorsan megtérülő - trükkel tulajdonképpen arra próbálják rávenni a családokat, hogy minőségi időt töltsenek együtt. Ez a program egy-egy alkalommal legalább 20-30 euro spórolást jelent családonként, ami a 30 hellyel számolva már elég komoly összeg.

Szóval a hétvégén megyünk át Gozo-ra csatangolni, barátokkal találkozni meg persze pecséteket gyűjteni. És igyekszünk olyan szavakat kitörölni a szótárunkból, mint havas eső, jégeső, ónos eső... 

Valamilyen ismeretlen ok miatt a január elején írt bejegyzésem szőrén-szálán eltűnt., ezért most megpróbálom rekonstruálni. Talán megy:

Régen nem írtam, de igazság szerint sok hátráltató tényező volt mostanában.

Mentségemül szolgáljon, hogy időközben barátok, rokon látogatása és új munkahelyi kihívások is elterelték a figyelmemet.

Ugyanis Eszter még október-novemberben megkapott egy állást!  Pedig elmúlt már 45 éves, és mindezt egy vadidegen országban, minden kapcsolat és háttér nélkül. A munkába járáshoz kellett szerezni egy erre alkalmas járművet (nem véletlenül nem írok autót…), ami egy 15 éves Smart formájában testesült meg. Magánszemélytől vettük, végül 20%-ot tudtam alkudni az árból és minden számítás szerint az üzemanyagköltség kicsit kevesebb, mint a havi bérlet lenne. Viszont az előző munkahelyén töltött felmondási időszak alatti 2 hétben szinte minden nap kellett mennünk vezetni. Mert nem csak az útvonalat kellett gyakorolni, hanem azt az apróságot is, hogy mindenki a rossz (bal) oldalon vezet, illetve elég sűrűn vannak körforgalmak, ráadásul majd mindegyik 2 sávval. Mindenesetre Eszter imádja a munkáját, őt imádják a munkatársai és jó helyen van minden értelemben.

A cég ráadásul még „jófej” is: a törvényileg járó (a magyarhoz képest kifejezetten szűkmarkúan számolt) éves szabadságnapokat meg is toldotta: a Karácsony és Újév közötti időszakot kiadta „céges ajándékként”. Pici probléma azért volt ezzel: Eszternek január 1-én, hajnali 3-kor érkezett a taxija, ami kivitte a reptérre, mert 2-án reggel már kellett mennie dolgoznia.

A máltai ügyintézésről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, 1 nap alatt 4 hivatalban intéztünk ügyet. Eszter járműjének átírása, biztosításának megkötése, új forgalmi kiállítása összesen 2 óra volt a 2 ügyintézéssel, utazással és várakozással együtt. Az az érzésem, hogy itt annyira pörög a gazdaság, hogy a közigazgatás mindent és mindenkit „kiemelt beruházásként” kezel, mert ez a nemzetgazdasági közérdek. És eszükbe sem jut, hogy valakit a „hagyományos” ügymenettel szívassanak.

Az utolsó bejegyzésben említettem, hogy volt szülői találkozó. Mindketten voltunk és sok-sok tekintetben úgy éreztem, hogy egy másik világban járnék. Először is tényleg nem szülői értekezlet volt, hanem egy olyan találkozó, ahol:

-     - A bejárat után rögtön a mellékelt kép fogadott, ahol szinte minden diák nyelvén olvasható köszöntést raktak ki. Az iskolába egyébként a közel 90 diák majdnem 30 országból és 6-7 különböző vallásból került ki... 
    - Előzetesen kértek minket, hogy vigyen valami olyan ételt, ami jellemző az országunkra. (sajnos én próbálkoztam sajtos pogácsával, de finoman szólva is feledhető volt…). Viszont annyi különleges ételt kóstoltunk, hogy már abból lehetett tudni, hogy az iskolában a fél világ képviselteti magát.

            -          Bemutatkozott a tanári kar, közösen és osztályszinten is.

-          - Előző évek diákjainak szüleiből verbuválódott önkéntes szülői csoport (jellemzően, afrikai és közel-keleti anyukák) elmondták, hogy ők már beszélnek angolul/máltaiul meg persze a saját nyelveiken és szívesen segítenek az újonnan érkezőknek bármiféle ügyintézésben, szervezésben, stb.

-          -  Az iskola-pszichológus is eljött, aki megnyugtatott mindenkit, hogy ő az a szakember, aki a jövő évben, amikor a gyerekek már integráltan fognak járni valamelyik másik iskolába; akkor személyesen fogják a gyereket nyomon követni, mert hát mégiscsak egyszerűbb a szakembernek menni a gyerek után, mintsem fordítva…

-        -  A helyi kosárlabda csapat vezetője is eljött, aki elmondta, hogy az ő csapatuk a teljesen amatőr és „véletlenül” szerveződött társaság, akik a szomszéd (nagyon lepattant) épületbe járnak edzeni hetente 2-3 alkalommal; de már játszanak a nemzeti bajnokságban (a nagyfiú azóta jár lelkesen edzeni).

-             -   Ééééééés mindezek mellett elmondtak minden olyan fontos információt, amit amúgy is elmondtak volna nekünk egy mezei szülői értekezlet során.

A kislányunk utólagos szülinapi zsúrját is megtartottuk, mert vannak már itteni barátai. A közeli parkban voltunk, ahol nagyon klassz játszótér van. Jó volt a csapat, élveztük az október végi hideg időt (25-28 fok) és nagyokat játszottunk.